Pálinkás József: Záró gondolatok

Legyen itt az MTA egykori elnökének ajánló sorai!

„És Balázs mi akar lenni?” – Simonyi Károly kérdése egy pillanatra elnémított. Talán már két vagy három órája beszélgettünk, elragadó, sodró utazást téve a történelem, a tudomány, a mindennapi dolgok világában. Ez volt az első személyes találkozásom vele. Akkor, az Oktatási Minisztérium politikai államtitkárként nem csupán az adminisztrációt és a technikai irányítást éreztem feladatomnak, hanem azt az erkölcsi felelősséget is, hogy a tudás értékeit és értékőrzőit megismerjem, hogy ebből töltekezzek a nemzeti ügyekért való munkálkodásban. Felhívtam tehát őt, és kértem, hadd kereshessem fel. Szíves örömmel válaszolt, és fogadott lakásán. Körülöttünk egy tudós élet könyvekben sűrű világa, a háziasszony által kínált tea és zserbó. 1998 egy szép őszi délutánja volt, életem egyik legemlékezetesebb beszélgetése.

Amikor felém fordulva fiam jövőbeli szándékairól kérdezett, megakasztotta nyelvemet az a lenyűgöző megdöbbenés, amelyet a valóban nagy formátumú emberek közelében érezhetünk. Nem ismertük korábban egymást, de ő, látogatásomra felkészülve engem törekedett megismerni, rólam többet megtudni. Hozzám és nekem szólt figyelmes kérdése, személyes és jóleső érdeklődése. Érzékeltette, ez nem csupán formális, hanem igazi, emberi találkozás.

Ez a személyes élmény egy műveltségében és emberségében teljes pálya történetét csak egy apró mozzanattal, bizalmas árnyalattal színesíti. Egy pályáét, amelynek értékét a valódi műveltség, a szellemi nagyvonalúság, az emberekhez, dolgokhoz, jelenségekhez való tényleges odafordulás adja meg.

Köszöntöm most Simonyi Károlyt fizikusként, mert amióta megjelent A fizika kultúrtörténete című munkája, ott van a polcomon, sok-sok este leveszem és olvasgatom. (Ma már az új kiadás dedikált példányával tehetem ezt.) Amióta tanítok, sokat felhasználok a könyv anyagából, tanárjelölt hallgatóimnak pedig a lelkére kötöm, hogy olvassák. Ma is lenyűgöz, hogy milyen mélyen, letisztultan látta a fizika egészét. A speciális és az általános relativitás elméletének, a kvantummechanikának vagy a részecskefizikának olyan részleteit is, amelyeket általában e területek kutatói ismernek csak ilyen mélyen, és olyan tágabb összefüggéseit, amelyek már a filozófia, irodalom, zene vagy akár a képzőművészet területére esnek. Köszöntöm őt a kultúráért, amelyet a fizikával tett egésszé, és a fizikáért, amelyben a kultúra egészét is meg tudta ragadni.

Nagy tudóst köszöntök, olyat, akit nem elsősorban tudománystatisztikai adatok minősítenek, hanem letisztult, örök érvényűt alkotó és formáló látásmódja. Akinek életműve született, akinek egészt látó és láttató fizikai gondolkodása, széles műveltsége megvilágító erejű. Simonyi könyvéről sokat írtak, a magyar szellemi élet egyik legnagyobb alkotásának tartják, s tartom én is. Mivel a kutatás lehetőségétől az akkori körülmények között fiatalon megfosztották, Simonyinak viszonylag kevés „sokat idézett”, a jelenlegi értelemben vett „eredeti” eredménye, cikke, felfedezése születhetett. De szintézist teremtő műve olyan tudóst mutat, aki különleges alkotóerővel, a természet és az emberi szellem művei iránti szeretettel, szerénységgel és alázattal áldatott meg, s talentumát emberséggel, kitartással és elkötelezettséggel gyarapította.

 Akadémikust köszöntök egy intézmény éléről, amely 1993-ban – a Simonyi Károlyt ért méltánytalanságokat enyhítendő – tagjává választotta őt. Itt hallottam később szép üzenetének gondosan formált mondatait az Akadémiai Aranyérem átvételekor.

Hozzám forduló, figyelmes kérdése azon a délutánon olyan élmény volt, olyan, szavakkal nehezen megragadható, a tudós jellemet mégis teljes értékében, finomságával láttató mozzanat, mely nagyon mély benyomást tett rám. Példát adott abból, ami a legnehezebben tanulható. És bizonyítékot arra, hogy iskolát, valódi műhelyt csak maga az ember teremt. Hogy a teljes élet példázata minden részletében felemelő és utat mutató.

Szeretném sok fiatal kezében tudni ezt a könyvet. Szeretném, ha sokan követnék, járnák az ő „iskoláját”.

És szeretném, ha Tőle, Vele, Általa hinnénk, tudnánk, hogy a fizika az élet iskolája, és hogy az emberi életet az alkotó tudomány örök értékké nemesíti.

Budapest, 2010. július 26.

Pálinkás József az MTA elnöke